2020. november 1-jén, Mindenszentek napján délután 3 órakor a szokásokhoz hűen ismét a temető ravatalozójánál gyülekeztünk, hogy ökumenikus szertartás keretében emlékezzünk meg elhunyt szeretteinkről.

A történelmi egyházakat Csingi Zoltán görögkatolikus paróchus atya, Eiben Tamás római katolikus plébániai kormányzó atya, és Simon Mátyás református segédlelkész képviselte, és közösen imádkoztak a hívekkel együtt halottainkért.

Simon Mátyás lelkész úr igehirdetése előtt röviden bemutatkozott, hiszen az idén ősztől Fülöp község református lelkipásztora lett. Visszaemlékezve a régebbi időkre, a Mindenszentek napján évtizedekkel ezelőtt olyan magával ragadó volt, ahogy az élen a fiatal fáklyás emberekkel közösen vonultak a temetőbe megemlékezni a hívek. Persze, mint sok régi más szokás, ez is eltűnőben van, de azért a halottainkról ma sem feledkezünk meg, s eljövünk ide emlékezni és imádkozni. Lelkipásztor úr elmondta, a halál a bűneink oka, s ezzel a tudattal együtt kell élnünk. Isten is elveszítette egyszülött Fiát, de feltámasztotta, s mi is ebben hiszünk, hisz velünk is ez fog történni, ezért a halál tulajdonképpen az új élet reménye.

Szent Pál szavai is ezt a hitet táplálják belénk: “Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.” (1Kor15, 12-21)

Természetesen az örök élet reménye nélkül hiábavaló lenne földi létünk, hiszen küzdelmeinknek, gyötrelmeinknek, sőt betegségeinknek is kell, hogy legyen egy végcélja, ez pedig nem más, mint az örök boldogság. Ha egyszer letesszük a lantot, a hangszer csendben marad, de a dallamok továbbra is csengenek a füleinkben. A temetőbe nemcsak emlékezni járunk, hanem a találkozás reménye miatt is, hiszen tudjuk, eljön majd az idő, mikor újra együtt lehetünk. Ez a világ csak átmenet, de itt kell kivívnunk a helyet Isten országába. Krisztus útmutatása segít ebben bennünket., Ő azért jött közénk, hogy mindenkit üdvözítsen: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn3, 16)

A közös megemlékezést követően átvonultunk az egykor itt szolgáló elhunyt atyák sírjaihoz, s önkormányzatunk képviselői és dolgozói koszorút helyeztek el Nagy István római katolikus apát atya, Török István görögkatolikus esperes atya, és Szarvas Imre egykori iskolaigazgató nyughelyeire. Ezután a paróchus atya, a plébániai kormányzó atya, és a lelkész úr közösen imádkoztak a hívekkel a már tőlünk eltávozott lelki vezetőinkért, egyházakat szolgáló személyekért, és minden elhunytért, majd a szertartás végeztével mindenki saját családjainak, ismerőseinek a sírhelyét kereste fel, és gyújtott érte egy gyertyát, s mondott el egy imát.

 
“Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.”

(részlet Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz című verséből)